III. fejezet

Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Fehér falak, csövek, gépek. Minden egyhangú-monoton. A szobában egyetlen jó dolgot vélek felfedezni, anyut, amint az ágyam mellett ül. Lerí róla, hogy mostanában nem aludt, a szemei karikásak. Szinte összegörnyedve ül, mintha a vállán pihenő gondok lehúznák azt. Nem tudom mit érzek.
Nem tudom mi van a lelkemben. Talán egyhangúság? Vagy netán csak a kórházi hangulat nyomta rám a bélyegét? Nem tudom. Valami biztos. Úgy érzem, valami hiányzik belőlem. Mintha valamit elvettek volna tőlem. Nem tudom miért, de mintha hatalmas lyuk tátongana bennem.
Csak néztem a plafont, nem szóltam semmit.
Kizártam mindent. Próbáltam arra a furcsa hiányérzetre koncentrálni, hátha rá tudok jönni, hogy mi az oka. Anya valamit mintha beszélt volna hozzám, de rá sem hederítettem. A furcsa érzés továbbra is megmaradt. Valaki benyitott a szobába. Egy nővér volt. Kettőnkön kívül senki nem maradt a helységben. Amíg ellenőrizte az infúziómat, egy magas, fehér köpenyes férfi sétált be az ajtón, majd becsukta. Volt időm megfigyelni az arcát, amíg leült az ágy mellé helyezett székre. A haja ősz volt. A szeme körüli ráncokból ítélve nem volt az élete nyugodt és harmonikus. A munkája nyilván nagy szerepet játszott ebben. Tekintetünk összekapcsolódott.
-Hogy vagy Bethany?-kérdezte.
-Fáj a fejem, alig emlékszek valamire a tegnap estémből. Mégis mit vár, hogyan legyek?!
Láthatóan egy cseppet sem lepte meg, hogy eléggé bunkón válaszoltam.
-Figyelj ez természetes, hogy ilyenkor úgy érzed, hogy összeesküdött ellened a világ-mondta, mintha könyvből olvasta volna az alábbi szavakat.
Egyáltalán nem ezt éreztem, pusztán felzaklatott vagyok, hogy fogalmam sincs, mi is történt velem tegnap este.
Senki ne akarja nekem megmagyarázni, hogy mit érzek, vagy mit nem. Miután nem válaszoltam semmit, így folytatta:
-Elárulnád mennyi fogalmad van a tegnap estédről?
Nem vártam magamtól különösebb reakciót, de erre a kérdésre mintha gyomorszájon rúgtak volna. Nagyot sóhajtottam és valami csoda folytán elkezdtem beszélni:
-Eljöttem otthonról. Egyedül voltam, egy utcában kóboroltam, siettem valahova. Teljesen sötét volt, a lámpák nem világítottak.
-Sejtelmed sincs, hova mehettél?-kérdezte és úgy várta a válaszomat, mintha csak egy egyetemi előadáson ülne.
Visszafojtottam forrófejűségemet, és ahelyett, hogy valami sértőt mondtam volna, egyszerűen csak nemet feleltem.
-Értem. Most felteszek pár kérdést, szeretném ha válaszolnál rájuk.
Csendben feküdtem és forgattam a szemeimet.
-Mi a teljes neved?
-Bethany Mitchell.
-Az édesanyád neve?
Kezdtem egy óvodás csoportban érezni magam.
-Loreley Mitchell.
Miután megkérdezte, hogy hol lakom és hogy van-e testvérem (persze tudtam a helyes válaszokat), minden egyéb nélkül egy nevet említett: Nathaniel Gray. Láthatóan felfedezte, hogy nem tudom, mit is kellene kezdenem ezzel az információval, a következőt fűzte hozzá:
-Semmit nem mondd neked ez a név?
-Nem-feleltem teljes nyugalommal.
-Értem. És Susan Fray?
-Ő a nagynéném.
Az orvos még vagy 20 percig faggatott mindenféle baromságokról, amolyan tök alapvető dolgokról.
Végre egyedül maradtam ebben a nyomorult szobában. Nem is tudom elmondani, mennyire vágytam erre a pillanatra...

-Eközben a kórterem előtt-
Dr. Marshall finoman becsukta maga mögött az ajtót. Hárman álltak a szoba előtt. A megrémült anya, a mit sem sejtő szerelmes fiú, és a helyzethez tanácstalanul álló orvos.
-Mi baja a lányomnak?-tette fel egyből a kérdést Mrs. Mitchell.
-Egyenlőre nem tudjuk pontosan. A baleset komolyabb sérülést nem okozott az agyban. Viszont lenne valami, amivel még magam sem találkoztam.
A fiúnak és az anyának egyaránt tágra nyíltak a szemei az orvos utolsó mondata hallatán. Dr. Marshall újra hozzá fogott:
-A lánya tudatában van önmagának, így az amnéziát kizárhatjuk.
Ekkor Loreley szívéről hatalmas akkora szikla gördült le, hogy a két férfi majdnem meghallotta.
-Azonban felmerült egy olyan probléma, amire nem számítottam.
Az orvos ezzel a mondatával ismét a frászt hozta a hallgatóságára.
-Bethany mindenre emlékszik, még az élete legapróbb részletét is beleértve. Kivéve egy dologra nem emlékszik. Illetve egy személyre. Magára!-mondta és Nathanielhez fordult.
Kellett egy néma csend, mire a fiú felfogta, hogy mit is közölt vele a fehér köpenyes férfi.
Nathaniel szemében először a döbbenet, majd a rémület, végül a düh lángja csillant fel. Egy lépéssel a fal mellett termett, és összeszorított fogakkal egy hatalmasat beleöklözött.

Hatalmas csattanásra ébredtem. Esküszöm, mintha még a fal is beleremegett volna. A tompa puffanást két ingerült férfi párbeszéde váltotta fel. A következőt tudtam leszűrni belőle:
-Kérem nyugodjon meg!
-Hogyan képes azt kérni, hogy nyugodjak meg? Gondolom maga olyan kibaszott nyugodt lenne a helyemben!
-Kérem fiatalember, ez nem old meg semmit!
-Nem old meg semmit, nem old meg semmit...Gondolom maga sokszor került már ilyen helyzetbe, úgyhogy pontosan tudja hogy milyen érzés, ugye?
-Igaza van, nem voltam még ilyen helyzetben. De nézze a dolog jó oldalát. Láthatja még! Bár tudom, csekély vigasz.
-De nem érti?! Hiába láthatom, ha nem tudja ki vagyok. Nem tudja, hogy milyen fontos szerepet is játszom az életében.
A beszélgetés további része jelentéktelennek bizonyult, ehhez képest.
Igaz, nem tudom az előzményeket és nem ismerem a történetben szerepet játszó embereket sem, egy következtetést mégis le tudok vonni abból, amit hallottam. Egy kétségbeesett férfi aggódik, hogy nem láthatja többé a lányát, úgy mint apa. Nem mondhatja el neki, hogy mennyire szereti őt, s hogy az édesapja. Szörnyű lehet.
Nos, én csak ezt az egy helyzetet tudom rávetíteni az iménti beszélgetésre. Bár túl fáradt vagyok ahhoz, hogy további elméleteket gyártsak ehhez.
Ahelyett, hogy a rengeteg kétség között maradnék, az álom, mint egy segítő kéz ráncigál át egy nemlétező világba.